Százhatvan éve, 1862. október 23-án halt meg gróf Teleki Blanka, az első magyar nőnevelő intézet alapítója.
Gazdag erdélyi arisztokrata család sarjaként született 1806. július 3-án a Máramaros megyei Kővárhosszúfaluban (ma Satulung, Románia). Apja, gróf Teleki Imre a legfiatalabb Brunszvik-grófleányt, Karolinát vette feleségül, így lett sógora Brunszvik Teréznek, a magyar kisdedóvás és nőnevelés élharcosának. Blankával és testvéreivel nevelőnők foglalkoztak, matematikát, festészetet, zenét, nyelveket tanultak, oktatásuk Kolozsváron folytatódott. Tehetsége a rajzolásban korán megmutatkozott, festőművésznek készülve Budán az osztrák Heinrich Thugutnál tanult, majd Münchenben folytatta festészeti tanulmányait. Kolozsváron Barabás Miklós magánnövendéke volt, két Párizsban töltött év után Ferenczy István lett a mestere.
Apja azt akarta, hogy lányait nagynénjük, Brunszvik Teréz vezesse be a társaságba, ezért Blanka és Emma húga 1826-tól a Brunszvik-család pest-budai házában, illetve martonvásári kastélyában élt. Blankára nagy hatással volt Brunszvik Teréz friss szelleme és lobogó hivatástudata, ennek hatására ő is a nevelői pálya felé fordult. Apja álláspontja azonban az volt, hogy másokért élni ostobaság és időpazarlás, így ettől kezdve örökös harcban álltak egymással. A hölgyek együtt látogatták a jótékony nőegyleteket, angyalkerteket (a korabeli óvodákat), ipari tanfolyamokat, német városokba, Svájcba, Franciaországba tett utazásaik során Blanka megismerkedett az ottani leánynevelő intézetekkel is.
Párizsban jutott arra az elhatározásra, hogy idehaza is felállít egy előkelő hölgyintézetet tanulni vágyó nemesi származású leányoknak. Tervéről első írása – még névtelenül – 1845. december 9-én a Pesti Hírlapban jelent meg Szózat a magyar főrendű nők nevelése ügyében címmel, ebben a magyar nyelven, hazaszeretetre nevelő intézet mellett érvelt. A nagy visszhangot kiváltó írás nyomán Széchenyi István gróf kereste fel javaslataival, aki úgy vélte, az intézet élére angol nevelőket célszerű állítani, mert csak így lehet megnyerni a nőnevelés ügyének a magyar főúri társadalmat. Teleki Blanka ettől elzárkózott, miként a magyar nőnevelés másik úttörője, Karacs Teréz kérésétől is, hogy intézetét nyissa meg a polgárság leányai előtt is. A viták után 1846 júniusában újabb írást tett közzé Nyilatkozat nőnevelési intézetről címmel, ennek közlését a Pesti Hírlap már nem vállalta.
Leányintézete, amely 1846 őszén nyitotta meg kapuit Pesten, elsősorban a hazától elidegenedett főrangúak lányait kívánta magyar nyelven nevelni, ehhez olyan kiváló tanárokat szerződtetett, mint Vasvári Pál, Leövey Klára, Karacs Teréz. Bár az első évben mindössze két növendékük volt, számuk a második évben már tizennégyre nőtt, a történelmet tanító Vasvári Pál hagyatékában fennmaradt dolgozataik tükrözik Vasvári hazafias tanításait és Teleki Blanka nevelési elveit.
Az 1848-as forradalom és szabadságharc kezdetekor a márciusi ifjak egyik vezetőjének számító Vasvári elhagyta az intézetet, a férfi tanárok a honvédség kötelékébe léptek, az intézetet be kellett zárni. Teleki Blanka ekkortájt megjelent írásaiban önkénynek nevezte a választójogi törvényt, amelynek szerinte csupán egy célja van, hogy a nőket életük végéig kiskorúságban tartsa. A közeledő császári seregek elől 1849 elején Leövey Klárával Debrecenbe, Nagyváradra, majd Szegedre menekült, a Függetlenségi nyilatkozat elfogadása után zászlóanyaként ő avatta fel Vasvári csapatának zászlaját.
A világosi fegyverletétel után a Szatmár megyei Pálfalvára vonult vissza, ahol bujdosókat rejtegetett, tiltott könyveket terjesztett, s gyűjtötte a szabadságharc ereklyéit, forradalmi nyomtatványok megjelenését támogatta, emigránsokkal vette fel a kapcsolatot. A titkosrendőrség több mint egy évig figyelte, sorra fogták el leveleit, végül 1851-ben házkutatás után őrizetbe vették és Nagyváradra, majd az időközben szintén letartóztatott Leövey Klárával Pestre vitték. Itt két évig raboskodtak az Újépületben, a pesti haditörvényszék 1853. május 25-én Teleki Blankát tíz év, Leövey Klárát öt év várfogságra ítélte.
Büntetését a szlovéniai Laibachban (Ljubljana), a csehországi Olmütz (Olomouc) és az ausztriai Kufstein várában töltötte, a börtönévek alatt számos rajzot és illusztrációt készített. Hat évi raboskodás után, 1857-ben császári amnesztiával, súlyos betegen szabadult. Magyarországra többé nem tért vissza, a gyógyulást keresve Ausztriába, Németországba utazott, majd Párizsban élő húgánál talált otthonra. A magyar menekültek ügyeivel foglalkozott 1862. október 23-án bekövetkezett haláláig. A Montparnasse temetőben helyezték örök nyugalomra, ravatalánál Irányi Dániel 1848-as kormánybiztos, a franciaországi emigrációban élő magyarok vezéralakja mondott búcsúbeszédet.
Emlékét számos oktatási intézmény őrzi, Budapesten, Székesfehérváron és Szegeden is neveztek el róla iskolát, több intézményben szobrai is láthatók. 2006-ban a Párizsi Magyar Intézet egykori lakóhelyén emléktáblát helyezett el. 2008-ban az Oktatási és Kulturális Minisztérium Teleki Blanka-díjat alapított a hátrányos helyzetű gyermekekkel foglalkozó pedagógusok eredményes nevelő-oktató munkájának, fejlesztő tevékenységének elismeréseként.
2022. 10. 23.
(MTI)
