Kilencven éve, 1932. március 19-én avatták fel az ausztráliai Sydney jelképévé vált ívhidat.
Gazdasági, politikai és városarculati okokból már 1815-től számos ötlet felmerült egy, a város kikötője fölött átívelő híd építésével kapcsolatban. 1912-ben John Bradfield, az Új-Dél-Wales-i Közmunkák Minisztériumának építőmérnöke volt az, aki az ausztrál parlamentnek benyújtott tervében a külvárosi elektromos vasúti rendszer részeként képzelte el az építményt. Egy évvel később el is fogadták a konzolhídról szóló javaslatot, Bradfieldet pedig kinevezték a projekt vezetőjének. Az első világháború nyersanyag-szükségletei és költségei azonban felemésztették a város megtakarításait, ezért a munkálatok megkezdését egyre halasztották. A finanszírozásra csak 1922-re, az acélgyártás fellendülésének is köszönhetően gyűlt össze elég pénz, ekkor fogadták el a Sydney Harbour Bridge törvényt.
Az építési szerződést az angol Dorman Long cég nyerte el, amely Sir Ralph Freemant bízta meg a részletes tervezési munkák elvégzésével. A végleges, jóváhagyott terv szerint acélíves híddal kellett összekötni a déli Dawes Pointot az északi Milsons Pointtal. Az ívhíd mellett végül azért döntöttek a korábban megszavazott konzol-szerkezettel szemben, mert nagyobb teherbírással és alacsonyabb kivitelezési költséggel számolhattak. Az ívhidak esetében a lekerekített szerkezet a súlyt a híd közepétől kifelé, a támaszokhoz tolja, ezzel egyenletes súlyelosztást biztosítva, amire szükség is volt, mert a Harbour hídra hatsávos úttestet, két vasútvonalat és egy gyalogjárót terveztek.
A munka 1924-ben, nagyjából a sydney-i földalatti vasút építésével egyidőben kezdődött Bradfield felügyelete alatt, a kötöttpályás hálózat kialakításához is alkalmazkodva. Elsőként a felhajtók, az ív-tartópillérek alapjai, illetve a hídfő tornyok készültek el. A tulajdonképpeni ív munkálatai 1928-ban, mindkét oldalon egyszerre indultak. A déli ívet korábban befejezték, az északi rész építését technikai problémák hátráltatták, a két szerkezet 1930 augusztusában ért össze. Ezt követően az úttest készült el, majd lefektették az elektromos-, gáz-, telefon- és vízvezetékeket. A híd első terheléses tesztelése 1932 januárjában történt, ekkor egy gőzmozdony még rakomány nélkül haladt át a hídon. Számos biztonsági vizsgálat után, március 19-én került sor az ünnepélyes átadásra, ahol a polgármesteren kívül az állam kormányzója, valamint a szövetségi közmunkaügyi miniszter Jack Lang is részt vett.
Az 1149 méter hosszú, 49 méter széles és 134 méter csúcsmagasságú hídhoz közel 53 tonna acélt használtak fel, a kilenc évig tartó beruházás költségei a felavatásig több mint hatmillió ausztrál dollárra rúgtak, az építkezés során tizenhatan vesztették életüket balesetben. Kétségkívül ez a legismertebb híd Ausztráliában, a kecses, egy boltívből álló szerkezet az operaház mellett nemcsak a város, de az ország jelképe is, alakja miatt a helyiek „vállfának” nevezik. Egészen 1967-ig a város legmagasabb építménye volt, és még ma is ezt tartják a világ legszélesebb boltív-hidjának és a legmagasabb acél boltív-hídnak. 1982-ben, átadásának ötvenedik évfordulóján zárták le 1932-es megnyitása óta először járművek elől, ekkor kizárólag régi autók (oldtimerek) és gyalogosok vehették igénybe.
A híd ma már turistalátványosság, kiemelt helyszíne a város kulturális eseményeinek. 1998 óta akár meg is mászhatják a látogatók, igaz, biztonsági személyzet segítségével. A Harbour híd nyolcvanadik születésnapján az ausztrál nagyváros szimfonikus zenekarának tizenegy tagja adott exkluzív koncertet, amin csak néhányan, köztük Bradfield utódai vehettek részt, illetve az a nő, aki egykor a híd közepén, egy mentőautóban látta meg a napvilágot. A Harbour híd 2007 óta szerepel az ausztrál nemzeti örökség listáján.
2022. március 19.
(MTI)
